Öreg fűzfa alatt, húzom a hálót csendesen boldog a szívem kint, a természetben. Feltekintek az égre, kicsit megremeg a szívem bús mogorva felhők, gyülekeznek az égen. Esőcseppek ott születnek éppen, már hallom hogy jön a vihar, mennydörgéssel. Sötét van, a nap is menekül, a cikázó villámok elől, csak én állok, a fa alatt egyedül. Az eső ömlik már az arcomra, a szél tépi ruhámat. Ilyenkor a világ, olyan zord és kegyetlen, ide lentről ha felnézek. Ahogy így gondolkodom, egy magamban a morcos felhők, tova szaladnak. Mint álomból ébresztő, tündöklő mosoly, a nap újra, ragyog odafentről.
