Tételek: 1 - 8 ból 8
Szia kedves látogató,szeretettel üdvözöllek az oldalon, érezd jól magad,
ha tetszett gyere, máskor is.
Örömmel várom, szíves véleményezésed
weboldalamhoz, a vendégkönyvben!
Hogy ki vagyok?
Nem érdekes!
A végtelen időkben
jövök, megyek.
Csak egy a lényeg;
amit gondolok ,
amit mondok, az
szívem szeretetében szülessen,
mint ezek a versek, és gondolatok,és az igaz, tiszta legyen, és eszerint cselekedjek.
Köszönöm hogy itt jártál, remélem akadt számodra olyan vers, mely tetszésedet elnyerte!
JÓ A PARTON
Jó itt a parton mert nyugodalmas a táj,
boldog vagyok semmi se fáj.
Tükörsima a Főcsatorna vize,
madarak, énekét hallgatom.
A víz partján szöcske szökken,a fűszálra,
folyó langyos vízében, halcsapat úszik
öreg, fák árnyékában.
Két szarka száll fel a fáról
szárnyra kapva, indul, sebesen
leszáll, messze,az öreg fa tetejére.
Én meg húzom a hálót gyönyörködöm, a tájban
halat nem fogtam de ki bánja.
Öreg halász fia vagyok én, ki a természetet szereti
ha nyugalomra vágyik, a folyópartra jön megpihenni.
AZ ÉN NAGYMAMÁM
Az én drága nagymamám,
Jánossomorján lakik,bizony ám!
Ismeritek is talán?
Bár szűkösen éldegél,kis kertje
mindig rendezett, és csoda szép.
Átélt nyolcvan négy nyarat,
a mosoly az arcán, még sem változott,
családjának az mindig, enyhülést hozott.
Pedig szomorúság, bánat, rá sok szakadt,
dolgozott ő az elmúlt évek alatt, nagyon sokat.
S közben temetett férjet, rokont gyereket,
de lágy mosolya, mindig megmaradt.
Hálából mindezért- tudod-, mit kívánok?
Áldja meg az Isten, a Te nagy jóságod!
Ezért a jó Istent arra kérem, sokáig tartson még,
az életed!
APÁMMAL
Mikor még kicsi voltam apámmal
álltunk a folyóparton és néztük a vizet,
aztán néztük a vizet és álltunk a parton.
Az arcát láttam, ott hullámzott kicsiben,
aztán hullámzó kicsiben látta az arcom.
Fújt a meleg szél és suttogtak a levelek
még gyerek voltam, félve fogtam a kezét.
Amikor hazaértünk, adtam neki egy puszikát,
megvénült a nyár, külön vált két kicsi világ,
aztán két kicsi világ, tovább külön vénült.
Ülök a folyóparton és nézem a vizet,
talán odafentről nézed te is a vizet, ott ülsz egy másik parton.
Az arcodat látom, ott hullámzik kicsiben,
hullámzó kicsiben látod még gyermekarcom.
TÉL
Hűvös szél jár a napfénnyel táncot, sugarai csillognak a kristályos vízen. A parton kopasz havas, erdők nyújtóznak bele a tájba. Napfény is erőlködik, de végül belátja, nincs ereje jobb lesz ha, a tavaszt megvárja. Ahogy tekintetem a folyóra mered, s én csak lesem annak minden ragyogását. Szinte érzem, a tavasz reményteli csillogását. A Napot az égbolton, már csak egy lehelet tartja, lassan ő nyugovóra tér erőt gyűjt holnapra. Már csak a madarak, árnya látszódik néha a vízen,a természet lassan elpihen. Este van megyek,haza fáradtan, szép Téli nap volt ez is kint a szabadban.
APÁMRA EMLÉKEZEM
Sok sok év eltelt már, hogy elmentél nem búcsúztál, úgy mentél el. Láttam két szemedet, segítségért könyörgött. Én kevés voltam a segítséghez, S, szemed fénye kialudt. Most csend van a temetőben, sírodnál állok arcomat mossák, a keserű könnyek. Hideg sírköveden, kezem Rád emlékezem! Tudom, soha nem látlak már, de jó tudni, hogy velem vagy. Itt vagy velem a lelkem mélyén,örökre.
ÉJSZAKA
Lassan közeleg az este, a nap is nyugovóra tér fáradtan adja át,a holdnak a helyét. Csillagok ezüst fényei ragyognak, távolról nézve olyanok mint, sok sok kis csillogó arany. Nyugalom béke, szeretet árad a emberek szívében, lassan a kis utcánkban, nyugovóra térnek. Apám Te valahol mégis oly mesze jársz, az égbolt másik felén, ahova hangom el nemér, de az éj varázstükrében, mégis látlak még. Fáradt arcomon mosoly,nézlek szótlan a szívem, már mindent ért. Ennyi zajközt elvész a sóhajom, de tudod valahol a folyópartján még, mindig vissza várlak én nagyon. Itt a földön a város alszik, csak én vagyok ébren a képzelet mérföldek, ezrén visz át az éjben. De már az álom lassan engemet is hív, hogy minél hamarabb nálam légy, valahol az éjen át, az álmok tengerén, tudom készülsz már felém. De az életünk könyvét mások írták, és az út köztünk oly hosszú még, mennyi könny és mennyi éj, még mennyi elfojtott remény. De ugyanúgy várlak, ugyanúgy érzek mint rég, gondolj néha rám a távolból. Bárhol rejt az ég.
HAJNALODIK
Ködös idő marja, a vízfátyol köntösét a hold még nem tűnt el teljesen, csillagok haldokló, halovány lángja ég, magányos lélek úszik a sötétben. A nap ébredni akar, de még oly fáradt, gyenge lelke nem heverte ki az álmot. Mikor egy élet, a hajnalba érve végleg, elhagyta e gyönyörű világot. A fák nem mozdulnak, nem tép levelet a szél. Nem öl ma senki, nem kell több halál, ki ma hajnalban végleg nyugovóra tért, s a vízparton örök álomra talál, Neki szólt e vers, s érte sír a világ…
MIKOR A NAP FELKEL
Ma mikor kimentem a vízpartra,mindenhol csönd csak a sűrű, hajnali köd, fogott körül. Ahogy telt az idő, egyszer csak derengeni, kezdett a hajnal, megjelent a nap, vöröslőn, izzó koronája. Aranyló sugarakkal,friss szellő fuvallattal, hangos madárdallal. Csak nem az égiek, üzennek meseszép jelekkel? Vajon mit hozhat a reggel? Új napot, és új reményt,hogy minden ami rossz, véget ér. Csalóka az égi fény,de mégis hiszem én. Míg engem nyugtató érzés tölt el,csodálom partra vetült, hullámok sokaságát, és a gyönyörű, napkeltét figyelem. Észre sem veszem, hogy már egy ideje forrón átkarolt, a napsugár ereje. Megint eltelt egy csodálatos napkelte, elszaladt az idő, lassan indulnom kéne. De tudom, hogy nehéz lesz, itt hagynom megint ezt a mese szépet.
NAPLEMENTE A FOLYÓNÁL
Esteledik nap a folyópartján nyugovóra készül. nem maradt más,utána csak sok szomorú felhő. Lassan puha sötét bársony borul az égre, az öreg Hold,is magasra kúszik mindjárt ennek a napnak is vége. Hirtelen morcos szél fut végig a parton, nézem, ahogy lassan kialszik egy égi lámpás. Alszanak a fák, a bokrok levelük sem zizzen, béke van mindenhol, semmi meg nem rezzen. Bólogat a nád, alszik már zajos madár népe fejét szárnya alá dugta a kis réce. Mellettem nem messze hattyú család alszik, összebújnak, így egyikük sem fázik. Az éjszaka sem tart örökké, lassan elszáll, s válik láthatatlan köddé. Holnap helyére majd új nap lép, egy még szebb, talán én is újra a parton, leszek hogy a csodálatos, naplementét megnézzem.
ESTE A TEMETŐBEN
Körülöttem csend,emberekkel megtelt temető,csak néha suttog valaki,
csak néha lehet hallani ez ő, ez ő!
Azután újra csendes minden,én hajtott fővel ballagok,szeretteim sírjához.
Az emberek mint néma árnyak,szembe jönnek,a megkopott sírkövek, rám köszönnek.
Múlt, jelen,a sok kereszt,a néma esti temető,
sok virág, gyertyaláng, könnyek fájdalmas emlékezés.
Föld felettük, föld alattuk,átalusszák a nehéz éveket,ők már tovább adták az életet.
Ezért ne feledjük őket,akik csak értünk éltek és haltak,
kik álmainkban visszatérnek, s csillagként nekünk ragyognak az égen.
NYÁRI MELEGBEN
Nyári melegben szikrázik a nap,szomjazik a föld melege van. Hullámzik a tarka rét,esőért könyörög a békanép. A forróságba,egy fecske pár kergeti a legyet, enni kell,hiába is a nagy meleg. Zsong a táj a nyári melegben,sárgul a búza a földeken. Ringatózik a telt kalász, közeg az aratás. Most már mindent értek én,zümmögi a méhecske, finom ez a mézecske. Én azt mondom nektek emberek,bújjatok a hűsre a nagy melegben.
Fárasztó az éjszaka,de mindig látom benne a szépet! Sokszor láthatom,amikor kisvárosom ébred. Látom reggel hazafele menet a sok álmos fáradt arcot. Megvívták ők az ébredéssel az éjszakai harcot! Megszoktam én már a sötétséget,megszoktam az éjszaka hangját. De azért a gyönyörű napkeltét fáradtan is várom,minden hajnaltájt.
KIKÖTŐ
Kikötőben áll a hajó a fodrozó víz tetején,fényfoltok rezegtek meg fedélzetén,felszaladtak rá játékosan majd eltűntek nyomtalan. Indul is a sétahajó,meghódítani a csodálatos Fertőtót. A kék felhők közül a nap is ránk nevetett,kíváncsian csodáltuk a természetet,élveztük a csodálatos perceket. Kacsingató felhők alatt sirályok szálltak,figyelték a hajó útját a vizet kémlelve az ugrándozó halakra várva. A tó partján a nádas mellett, kecses szitakötő nézi magát a víz tükrében.Így látom én a lenyugvó tájat, miközben az idő elrepül az ég,a tó békésen elszenderül.Kirándultunk,kirándultunk búcsút intünk fűnek fának,de remélem találkozunk nemsokára.
FORRÓ DÉLUTÁN
Forró nyári délután csak vagyok,mint levél a diófán. Múltam és jövőm ködbe vesznek, emlékek most nem keresnek. Egy madár fütyül a fűzfa ágán, alatta a kerti tó,terül el lomhán. Ugrálnak a halak,csobban a víz halkan virágok közt a méhek dongnak. Virágporral elszállnak,velük repül a nyár is nemsokára. Pad alatt a kutya ugat,a nagy melegben enni sincs kedve ő is lusta. Friss szellő csak simogat,még a nyári zápor sem riogat.Ez az idő is elveszett a semmiben, én meg itt maradtam egyedül,a végtelenben.
A PADON ÜLVE
Reggel egy padon ülve a nyüzsgő várost nézem, a nyári nap sugarát az arcomon érzem. Az idegen arcok jönnek,mennek,hogy ott ülök tudomást rólam nem is vesznek , dolgozni igyekeznek. Szemben egy ismerős ház ott lakott Vili bácsi, az öreg kovács. Reggel nyolc óra, az idő megállt csak a város lett kicsit csendesebb talán. Semmi sem örök, a környezet változik egyik ember jön, a másik távozik. Gondolatban máshol járok, kicsit nézelődöm és tovább állok. Búcsút intek e csodás parknak, de tudom hogy nemsokára újra leülök erre a padra.
MÚLIK A NYÁR
Már a zöld bokrok közt bujkál a ősz. A szélben hangosan dalolnak a madarak. Látni a sárguló növényeket, a szárazságtól porba rogyva. Forróságot, s kínt hozott a júliusi, nagy meleg. Szőkül a patakparti fűz is,melegtől fáradó törzsének jól jönne egy kis nyári zápor. A tájon bolyong tekintetem, a nap is arra tűz, mi lesz veled, te sárguló patakparti fűz?
SÜT A NAP
Süt a nap,a madár dalol, a tó fölé virág hajol. A virágon döngicsélnek halkan a méhek, magasban egy repülő szállott, De ide lentről az is egy madárnak látszott.
AUGUSZTUS
Itt van augusztus,a napfény szelíden mosolyog. Sóhajtozik a fűszál,a sok virág, mi lesz velünk, ha elmúlik a nyár. Ősz lassan közeleg, elhozza nekünk a szüretet. Szőlőt, almát, körtét, földre hulló sok levelet. Lassan lehull a sárguló levél,hinti majd színes szőnyegét. Kopasz fák felett ha elmúlik majd a tél, újra zöld lesz a levél. Szállnak a felhők, egy kis madár felnevet, ne búslakodjatok újra nyíltok ha eljő a kikelet.
NYÁRI NAP
Nyári nap, sehol egy tenyérnyi felhő, késik a hűsítő eső. Hőség lepi el a várost, a kert, a mező kiszárad, nagy a forróság az emberek árnyékot keresnek a rekkenő melegben. Ugrál a békanép, pocsolyát nem talál, jaj lesz nekik, ha arra repül a gólyacsalád. Rémes a helyzet, de mit lehet tenni, ez egy forró nyár el kell viselni.
AUGUSZTUSI SZÉL
Fúj az augusztusi szél, viszi az út porát a táj forróságtól reszket, kiszáradt a sárguló határ. Földek már álmosak, sárgul a fákon a levél, a bokrok árnyékában kékül a kökény, várja hogy megcsípje a dér. Az ősz lesz az úr nemsokára köd borul majd a tájra. Száraz ágon búsan dalolja a madárka,indulnom kell nemsokára kicsi fészkét sajnálja. Nem száll, kedvem nekem madárkával, a búcsúzó nyárral, majd visszajön a madár, lesz még levél újra a fán.
JÁNOSSOMORJA
A HÍDON SÉTÁLNI VOLNA JÓ
A hídon átsétálni volna jó túlsó partja hívón csábító, mert ott rekedt néhány régi szép emlék, amelyt gyermekfejjel megéltem én.Sok ember átkelt már az öreg hídon, alattuk a rohanó folyó hullámzott. A parton ahogy csendben állok az emlékek ringatnak lágyan, bánatom elsírom a világnak, volt egy híd katonai híd melyt többé nem láthatok.
KÖDÖS HAJNAL
Ködös hajnalon nagy a csend, a nyirkos időben kábán ballagok. Lábamon bakancs, a vizes fűben mélyen süppedek, arcomon ül még az álom. Kabátomon csillogó pára, hideg egy hajnal horkol még a város. Szemeimre álomkór tunyul magamon kívül vagyok, mindenki alszik, én ehelyett most teendőim nyögöm. Fáradtan ballagok a félhomályban,várom a napsugár eljárja táncát,csillanjon a fény a harmatos fűszálon.
CSEND A TEMETŐBEN
Szomorkás ősz búsan esőt szitál, októberi hűvös szél szürke emlékfátylat fújdogál. Kis temetőnk öreg fái alatt álmok csendjében, az elmúlás körbe jár, rezzen az elszáradt avar. Fejemben szép emlék motoszkál, kopott korhadt fejfák közt mécsesek lángra lobbannak. Szeretet fénye gyúl, megtört szívem nem felejt nagyot dobban. Szememben megcsillan egy könnycsepp emlékeket sirat,szunnyad a feledés szívemben csak a bánat marad.
CSENDES DÉLUTÁN
Csendes délután volt egyedül voltam, vihar előtti néma csend lett, az ég sötét felhőit néztem. Csak a kosza szél kapott fel, néhány levelet a földről. Az eső csak zuhogott, a vízcseppek végig folytak arcomon, rendesen eláztam, de pillanatok alatt érkezett zápor meglepetést hozott,a sötét felhők mögül, lassan előbújt a nap. Nem érdekelt semmi,csak a látvány amit egy percig láttam de az felejthetetlen volt.
DECEMBER
Decemberhez érkezett ez az év, december az ünnepről szól, akkor szép ha hull a hó fehér a táj. A nap sem izzik csak fáradtan pislant ereje nincs, nagy csendben ágakat reccsent a szél, reggelente hó nélkül hófehér a határ. Varjú csapat száll az égen nézegetik aki éppen arra jár, túl a házakon pára lebeg, halkan titokban táncot jár. Amikor az est leszáll a szél felkapja a fenyők illatát, a téli táj nyugovóra tér, elnyugszik már a város levetve hangos zaját, elpihennek a falvak és a tanyák.
EGYEDÜL
Dolgozom egyedül vagyok,senki nem szól hozzám csak a sötétség,és a csend ölel némán.Nem félek semmitől, csak a néma csendtől ami lassan megöl!
MÉG NEVET A TÉL
Még nevet a tél, de már érzi hogy valahol messze a tavasz közeleg,jajgatva sírnak fel a fagyos szelek az égre, eltűnik a reggeli dér a napsugártól. Még nevet a tél, de tudja hogy ajándék számára minden pillanat, mely maholnap emlék lesz szívünkben, ha a tavasz át oson a fák alatt.
MAJD EGYSZER
Majd egyszer megírom, az utolsó verset mikor a folyóparton állok,az utolsó naplementét csodálom. Ott állok majd remegve, könnyekkel a szememben. Emlékszem ültünk a fák alatt csendben,hallgattam amit mesélsz nekem. De majd ha eljön az utolsó nyár,az ősz közeleg sírni fog a fagyos tél,addigra mindenből kevés lesz. Sok mindenre biztos nem emlékszem majd,de már azt sem fogom bánni ha nem válaszolsz, csak arra kérlek töröld le könnyeimet.
MÁRCIUS VÉGE
A tavaszi eső lemossa a téli fagyot, lassan eljönnek virágillatú nappalok. Körbetáncolnak,a bimbókból fakadó illatok. Megérinti arcomat a meleg napsugár, minden rügy kifakad, április ó április már nagyon közel vagy.
Halászat naplementében
Alkony borul már a tájra,megfáradt a nap pihenni tér. Felhők mögött lapulnak a csillagok fényei, mint vihar után a napsugár. Csendben álok a parton,néma most itt a gondolat közeleg a szürke est,a folyó vizére álmot fest. Csendben húzom a hálót,nem lesz itt már halfogás szemeim csukódnak, rám tört az álmosság. Fáradtan figyelem a fénycsodát,ahogy a nap eltűnik az ég alján. Éjszaka borul lassan a tájra,magába zárva fényeit míg alszik a Föld, letörli könnyeit.
FOLYÓ PARTJÁN
Állok itt a folyó partján hűvösen fúj a szél, állok csak állok hallgatom a madarak énekét. Csak nézem a rohanó folyót, vajon hányszor változtatja meg a színét míg a célját eléri, útja véget nem ér. Állok itt a folyó parton béke van, zajlik partjain az élet,nem diktálhat az idő, idekint megújul a lélek.
CSENDES ESTE
Csendes este ballagok a csillagos ég alatt, tűnődöm a múló időn ami megfoghatatlan. Messze még a virradat,hold ragyogó fénye halovány nem soká fénylik elcsábít, majd megy tovább. Megtanultam megcsodálni a világot örülni a napsütésnek,szeretni a virágot. Fagyott, érzés helyett a szívemet megtölti a szeretet, ennél csodálatosabbat érzést elképzelni sem lehet.
MÁJUSI VARÁZS
Májusi szél fúja a fákat,érzem a távoli orgonák illatát. A folyó vizén hattyúk lubickolnak,le-lebuknak néha vígan falatoznak. Nem messze tőlem,egy vadkacsa ver hullámokat a nádszálak ringanak,mint ha táncot járnának. Lassan a nap is nyugovóra készül,szürke fény telepszik a tájra csillagok jelennek meg nemsokára.Tudom, ez a pillanat maga az élet,hálás vagyok hogy élek,és láthatom ezt a sok szépet.
SÉTA A SZABADBAN
Csendes délután magam voltam, az ég sötét felhőit néztem. Néma lett minden, vihar előtti csend van a fák mozdulatlanok voltak. Az eső cseppek, már kopogtak az arcomon borzasztó furcsa érzés volt, csak esett szüntelen. Aztán felhők mögül, lassan előbújt a nap csodálatos ragyogó fénnyel. Nem érdekelt semmi, sétáltam tovább a szabadban, de újra sötét felhők érkeztek. Úgy tűnik a napfény nem engem várt, csak egy rövid ideig láttam, de a látvány csodálatos volt.
VÁROSTÓL TÁVOL
Várostól távol járom a poros utat,beszívom a levegönek friss illatát behunyom szemem, még tompán hallom a városom zajos moraját,egy pillanatra megszűnik a való világ. Végtelenbe néz tekintetem káprázatos a ringatózó táj, felettem fénylő napsugár ,sugarai elterültek ég, és föd között a szél meglapul a lombos fák közt. A mindenség nyugalmát hozza magával a halk suhogás, aztán sebesen hasítja a kék eget odébb áll. A kéklő égbolton csavargó felhők,otthontalanul sebesen rohannak én meg ballagok a poros úton tovább.
